Az irigységnek 2 csoportját ismerem. A “szűkmarkú” és a féltékeny irígységét.

Az elsőt az érzi, aki valamit birtokol, és abból nem akar adni másoknak. Adni jó, de ezt meg kell tanítani a gyermeknek. Miért jó adni? Mert az érzelmek “fertőznek”, így az öröm is. Aki kap valamit, felderül. S ebből lesz aztán az adakozó öröme is.

Szépen leírja ezt Fekete István a Ballagó idők című önéletrajzi regényében. 7 éves korában elajándékozza egyik szánkóját egy kiváló társának. Először viaskodik a megbánás és irígység a jó érzésekkel, de -látva társa nagy boldogságát- győz benne az öröm. S ezt aztán este betetőzi édesapja dicsérete és jutalma, aki örül fia nagylelkűségének.

Már az óvodások Tízparancsolata tartalmazza, hogy osszd meg másokkal, amid van. Szóval meg kell tanítani adni mindenkit, lehetőleg még gyerekkorában.

A féltékeny irígység alapja, hogy vannak szerencsésebbek, akik birtokolnak valamit, s vannak akik féltékenyen veszik tudomásul, hogy nekik nincs ez a valami. Ez lehet mások

- szerencséje,

- egészsége, testi jó adottságai,

- tulajdona, birtoka,

- sikere, győzelme,

- népszerűsége, mások szeretete,

- tehetsége,

bármije, ami nem egyenlően oszlik el. A féltékeny irígység lehet futó rossz érzés, amit legyőz a féltékeny igazságérzete, és a fair-play jegyében elismeri a másik kiválóságát.

Az egyén ilyenkor visszafordul saját céljaihoz, hisz akkor érez nyugalmat, ha céljai felé kormányozza cselekedeteit.

Saját célok!

Ezek mentik meg az embert a féltékeny irígységtől. S sajnos ezek hiánya mélyíti el másoknál az irigységet. Ilyenkor állandósul a haragszerű, rossz érzés az emberben.

Rosszindulattá, gyűlöletté mélyülhet, sőt a másik elpusztításának kívánásával gonoszsággá dagadhat.

A gyűlöletről és szeretetről egy másik esszében írok bővebben.

Befejezésül egy szép gondolatot idéznék szabadon egy többszáz évvel ezelőtt élt perzsa költőtől:

Amikor egy ember megszületik: sír,

A körülöttelevők mosolyognak.

Amikor egy Ember elmegy: mosolyog,

Ha jól élt, a körülötte levők sírnak.

A féltékeny irigység ellen nem csak a saját célok védenek meg, hanem az elfogulatlan igazságérzet is.

Sejtésem, hogy csak a „felnőtt” és a bölcs ember igazságérzete elfogulatlan. A legtöbb felnőttkorú ember személyiségfejlődés szerint még nem „felnőtt”. Saját igaza még elhomályosítja látását. Még nem elég fejlett az empátiája, hogy mások érzéseit, igazát magáévá tegye. Még nincs elég feldolgozott tapasztalata, miszerint mindenki tévedhet, ezért törekedni kell a megbocsátásra. Önmagát jobban szereti még, mint felebarátját. Még nárcisztikus. 

Csak a „felnőtt” ember emelkedett a nárcizmus fölé. Már tudja mi a felebaráti szeretet, mi a megbocsátás.

Még azt is képes nyugodt lélekkel megbocsátani, hogy a másik valamiben kiválóbb.